Ebben az esztendőben több felnőtt testvérünk keresztelőjére került sor. Gondolataikat most tesszük közre, hogy mások is tanuljanak belőle.
Helmle Szilvia, Pődőr Dóra és György Orsolya Dorisz gondolatait kérem olvassák el!
Helmle Szilvia 
Keresztelőmről
Mikor kérdezték tőlem, miért szeretnék megkeresztelkedni, azt mondtam, úgy képzelem, akkor kicsit Isten „gyermeke” lehetek. Egészen kis koromtól fogva szerettem volna megkeresztelkedni, úgy éreztem, valamilyen hiányosságom van, ha ezt nem teszem meg.
A Húsvét hajnali istentisztelet éppen megfelelő alkalom volt számomra. Kora reggel, a sötétben elbújhattam, magányos lehettem úgy, hogy közben tudtam, körülöttem ülnek a szeretteim. Izgultam is a „szereplés” miatt, de ez a csendes, halk istentisztelet, hozzá a hajnali hangulat nyugalmat árasztott. Az oltár előtt állva, hála Istennek, tudtam figyelni a Lelkész szavaira, amelyeknek nagyon örültem. Remélem még nagyon sokszor eszembe fognak jutni, olyankor is, mikor épp nem engedném be magamba a jót, amikor pedig éppen a legnagyobb szükség lenne ezekre a szavakra.
A keresztelő kútnál állva újra zavarba jöttem, és sajnos a keresztvíz egy részét letörültem magamról, ami akkor fel sem tűnt, de később meghatározta a napomat. Az istentisztelet végén, először életemben, részesülhettem az Úrvacsora szentségében, ami szintén nagyon jó érzés volt, melegség járt át tőle, ami csak rövid ideid tartott, mert újra lámpalázas lettem. A keresztelő után sokan odajöttek gratulálni, ismeretlenek is.
Ezután az egész napom családi összejövetelekkel, ünnepléssel telt, de ez idő alatt tudatosult bennem, hogy letörültem a keresztvizet, ez nagyon nyugtalanított, és az is, hogy nem tudok a keresztség élményéről gondolkodni. Bár tudtam, hogy el fog múlni nyugtalanságom, ha imádkozhatok végre. Ez így is lett, igaz, csak későn értünk haza, de az esti imádság visszaadta a békémet, és igazából akkor töltött el a keresztség öröme, ami valamilyen vidám, megható, gyermekkori érzésre emlékeztetett.
Hálás vagyok Istennek ezért az ajándékért, és a hit ajándékáért. Hálás vagyok a keresztségre való felkészülés idejéért, hogy megtudhattam a Bibliának milyen mélységei vannak, és mennyi mindent nem tudok, nem értek még, hogy otthon érezhetem magam a templomban, hogy barátságos embereket ismerhettem meg, és hogy vannak kedves, szerető rokonaim, barátaim, akik keresztelőmön is jelen voltak.
Helmle Szilvia
Pődőr Dóra 
HOSSZÚ ÚT A KERESZTSÉGHEZ
A család, amelyben felnőttem, nem volt vallásos – pontosabban mondva, sem nagyszüleim, sem pedig szüleim nem gyakorolták vallásukat, hacsak nem számítjuk ide azt, hogy anyai nagymamám karácsonykor és húsvétkor elment a Deák téri templomba. Édesanyám nem konfirmált, és engem és az öcsémet már meg sem kereszteltek. A magát ateistának valló, római katolikusnak keresztelt édesapám és a magát agnosztikusnak mondó, evangélikusnak keresztelt édesanyám úgy gondolták, hogy majd mi eldönthetjük később, hogy mit szeretnénk. Anyai nagymamám azért megpróbált némileg foglalkozni a vallásos nevelésemmel, és így vannak halvány emlékeim egy hittankönyvről. Ugyanakkor családomban a Biblia egy bizonyos fokú ismeretét az általános műveltség részének tekintették, így volt gyerekbibliám, amelyben kellő borzongással olvasgattam az ószövetségi, és álmélkodva és némileg értetlenül az újszövetségi történeteket. 13 és 16 éves korom közt a család a nyugat-afrikai Nigériában élt, ahol édesapám az egyik egyetemen oktatott. Nigériában több vallás él egymás mellett, és mi éppen az ország keresztény részében laktunk, ahol az állami iskolában is imádkozással kezdtük a napot. Volt egy bibliaismeret nevű tárgyunk is, amelyet igen szerettem, és 15 éves koromban egy elég komoly vizsgát is tettem belőle.
Amennyiben memóriám nem csal meg, gyermekkoromban hébe-hóba, kamaszkoromtól kezdve pedig viszonylag rendszeresen imádkoztam. Érdekes módon már felnőttkoromban emlegette fel egyik ismerősöm, hogy 16-17 éves koromban Zeffirelli „Napfivér, holdnővér” című filmje volt a kedvencem… Nem éreztem késztetést arra, hogy részt vegyek bármilyen intézményi vagy közösségi vallásgyakorlásban; erre a családomban mintát sem láttam, hiszen minden bizonnyal az általam már nem ismert dédszüleim alkották az utolsó generációt, akiknek ez még fontos volt. Fiatal felnőttként (egyetemistaként) három évet éltem az Ír Köztársaságban, ahol a római katolikus egyház óriási befolyása inkább visszariasztott a vallásgyakorlástól, mintsem hogy pozitív késztetést indított volna el bennem. Sőt, akkoriban igen kíváncsian fordultam a buddhizmus felé, amellyel egy meditációs tanfolyam keretein belül ismerkedtem meg. A meditáció jó volt és érdekes (az egyik fajta kifejezetten szeretet-gyakorlás volt, hiszen olyan emberre is meg kellett próbálni percekig szeretettel gondolni, aki nem volt éppen a meditáló ember szíve csücske …), ám a buddhizmus alapvető tanításával már problémáim voltak. Persze, hogy az életben sok rossz dolog, sok csalódás éri az embert, és kijut mindenkinek a szenvedésből. Ám a buddhizmus által erre a problémára kínált megoldás, miszerint azért szenvedünk, mert túlságosan kötődünk másokhoz, és hogy ezért ezt a kötődést kell megszüntetnünk – nos, úgy éreztem, hogy ez pont emberi létünk, pszichénk és lelkünk egyik legfontosabb tulajdonságától kíván megfosztani minket: attól, hogy a szeretet különböző kötelékeit kialakítsuk embertársainkkal. A másik nézet, amely számomra igen nagy problémát jelentett, az az volt, hogy a buddhisták szerint arra kell törekedni, hogy az ember elérje a nirvánát, azaz azt az állapotot, amikor már nem reinkarnálódik többé. Megkérdeztem az egyik buddhista tanítót, hogy miért probléma az, ha valaki folyamatosan reinkarnálódik? (Nekem igen szimpatikusnak tűnt ez a gondolat.) A válasz az volt, hogy azért, mert akkor újra mindent meg kell tanulnunk a járástól kezdve az olvasáson keresztül a szerelemig, és hogy bizony, ez egy szenvedésekkel teli folyamat. Erre csodálkozva jelentettem ki, hogy én személy szerint nagyon szeretek tanulni, bármiről is van szó. „—Akkor ezek szerint te még nem értél meg a buddhista tanok befogadására” – hangzott a válasz. A keresztségre készülve, a keresztelői előkészítő termékeny beszélgetései nyomán újra átgondoltam a buddhizmussal való találkozásomat, és egyértelműen állíthatom, hogy még most, 41 éves fejjel sem értem meg a buddhista tanok befogadására – hála a Jóistennek! Úgy érzem, hogy lényegem egy igen fontos része veszne el, ha nem örökös gyermeki kíváncsisággal és tanulási, tapasztalási vággyal tekintenék a világra és embertársaimra. (Azért egy kicsit tartottam attól, hogy netán a keresztény tanokkal kapcsolatban is ezt fogja valaki kijelenteni rólam …)
Időközben egy szintén útkereső, katolikus férfi menyasszonya lettem, akinek az egyházzal kapcsolatosan nem voltak túl jó tapasztalatai, ezért 14 éves kora után csak hébe-hóba járt templomba. Érdekes módon kapcsolatunk első időszakában még keresett volna egy vallásos közösséget magának, és felvetette azt is, hogy keresztelkedjek meg. Én azonban akkor ennek semmi értelmét nem láttam – azaz még nem álltam erre készen. A témát hamarosan le is zártuk.
Összeházasodtunk, majd hosszú, küzdelmes, és sok szempontból igen kemény évek következtek. Érdekes módon akármennyire is úgy gondoltam, hogy a vallást mint kérdést végleg lerendeztem magamban, az újból megjelent a háttérben, méghozzá tartósan. 28 éves koromban ugyanis felkutattam édesanyám féltestvérét, akivel édesanyámnak annak 5 éves kora óta semmi kapcsolata nem volt. 36 év után találkoztak újból. Nagynénémet felnőttkorban megtért hívő embernek ismertem meg, aki meggyőződését egyáltalán nem rejtette véka alá – olyannyira, hogy néha még kissé meg is mosolyogtuk misszionáriusokra jellemző kinyilatkoztatásait. Ám nem tudtam ezzel a dologgal túl sokat foglalkozni, hiszen ebben az időszakban sorra adtam életet gyönyörű gyermekeimnek, akiknek eltartásáról is gondoskodnom kellett, így mindvégig keményen dolgoztam is. Mindenesetre ahogy gyermekeim óvodások lettek, nagynéném lelkesen kezdte vásárolni nekik a Pintér Béla és a csemeték formáció kazettáit, amelyeket gyermekeim szintén lelkesen hallgattak, még ha nem is egészen értették, hogy pontosan miről is van szó.
Egy másik igen figyelemre méltó esemény még az első gyermekem születésekor történt. Ekkor keresett meg egy hölgy azzal, hogy ő rajong az ír népzenéért, és szeretne írül megtanulni, mivel énekelni is szeretne ír dalokat. Én szabódtam a pici baba miatt, ám ő olyannyira ragaszkodott a dologhoz, hogy végül is beadtam a derekamat. Most már így visszatekintve látom, hogy az isteni gondviselés vezetett nagynénémhez, illetve küldte az énekes hölgyet is, akiről nagyon hamar kiderült, hogy egész családja gyakorló evangélikus. Éveken át járt hozzám Solymárról, és az idő során szép barátság alakult ki köztünk. Egyik mondata még mindig a fülemben cseng: egyszer, amikor a vallásra terelődött a szó, elmondtam neki, hogy nem járok templomba, sőt, még csak meg sem vagyok keresztelve. Erre csak annyit mondott: „—Hátha majd egyszer történik valami!”
A vallás kérdése igazán komolyan azonban akkor kezdett el újból foglalkoztatni, amikor két nagyobbik gyermekem már iskoláskorú lett. Ekkorra már túl voltam az élet nagy pofonjain (és nagyon remélem, hogy ekkorákat már nem is fogok kapni ezután). 34-35 éves koromig jóformán burokban éltem: szinte mindent sikerült elérnem, amire vágytam, és az emberekhez igen naivan és jóhiszeműen viszonyultam. Az elkövetkező években azonban megjártam a poklot: majdnem hajléktalanok lettünk, és kis híján széthullott a családom is. Ráadásul legnagyobb gyermekem rendkívül frusztrált volt, mivel tanulási problémákkal küszködött. Sok mindent megpróbáltunk vele (nevelési tanácsadó, úszás stb.), ám mindenütt úgy éreztem, hogy a szakember, akit felkeresek, csak egy részterületre koncentrál, és nem az egészet látja, illetve kezeli. Továbbá az a kérdés is egyre jobban izgatott, hogy milyen értékrendben fognak felnőni a gyermekeim? Azért láttam (és látom) ezt nagyon fontosnak, mert a probléma most egészen más jellegű, mint a Kádár-rendszerben volt, amiben fölnőttem. Akkor világos volt, hogy a kommunista értékrendet (már ha ezt annak lehet nevezni) állították követendő példaként az ember elé. Aki ezzel nem tudott azonosulni, annak is volt egy viszonyítási pontja: ezzel az értékrenddel SZEMBEN határozhatta meg magát – és akkor még ezen belül is választhatott, hogy vallásos vagy nem vallásos jelleggel. Úgy látom azonban, hogy a rendszerváltás óta nagyot fordult a világ. A fogyasztói társadalom irányítóinak és haszonélvezőinek ugyanis az a célja, hogy minden határ elmosódjon, hogy minden összefolyjon: hogy egész egyszerűen NE LEGYEN értékrendbeli viszonyítási pont. Természetesen ez szükséges ahhoz, hogy valaki engedelmes fogyasztóvá váljon. Egyre inkább kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ebben a bizonytalan, értékvesztett világban a kereszténység az, ami egy biztos támpontot, viszonyítási alapot, értékrendet nyújthat a gyermekeimnek. Tudtam azonban, hogy amennyiben ezt meg akarom adni a gyermekeimnek, akkor az egész családnak, azaz mind az ötünknek fel kell vállalnunk az aktív vallásgyakorlást, sőt, el kell köteleződnünk mellette. Hiszen a gyermekeknek a szüleik jelentik a leghitelesebb, legbefolyásosabb példát. Természetesen sokáig haboztam. Az aktív vallásgyakorlás felvállalásához a végső lökést végül is nagyobbik fiam korábban említett nem túl sima útja adta meg. Úgy gondoltam, hogy a vallással, a hittel az egész lényére lehet hatni, a lelke egészét lehet kezelni. Így 2008. őszén végre elhatároztam magam: a gyerekek hittanra, a család pedig minden vasárnap templomba fog járni. Ez merész elhatározás volt, hiszen ez azt jelentette, hogy nekem valami olyasmit kell megvalósítanom a családomban, amire én magam példát nem láttam, a férjem negatív példát látott rá, a nagyszülők pedig nem kifejezetten támogatták az ötletet.
Felmerült a kérdés, hogy milyen felekezetet válasszunk. A családi örökség miatt a katolikusok és az evangélikusok jöttek szóba. A katolikusok mellett az szólt volna, hogy sokan vannak, így a gyerekeknek biztos akadna társasága; viszont mint korábban említettem, írországi tapasztalataim ezen a téren bizalmatlanságra adtak okot. Másrészt vonzó volt számomra, hogy továbbvigyem a családi örökséget, hiszen négy nagyszülőm közül három is evangélikus volt, ám a vegyes házasságok miatt mára már gyakorlatilag nem maradt evangélikus a rokonaim között. Számított még az is, hogy volt némi ismeretségem evangélikus körökben, és mivel Magyarországon nem nagy ez az egyház, az újpesti lelkészről sikerült némi előzetes információkhoz jutnom. Ennek függvényében úgy döntöttem, hogy megpróbálom a dolgot. Elmentem egy istentiszteletre, majd felkerestem Solymár Pétert. Még aznap délután elvittem hozzá a három gyereket egy bemutatkozó látogatásra, ami nem éppen a legjobban sikerült: gyermekeim ugyanis összeverekedtek, amíg Péter bácsi imádkozott … majd a fiúk kijelentették, hogy őket nem érdekli a hittan, és nem is akarnak járni. Csak lányom, aki mindig mindenre lelkesen jelentkezik, jelezte, hogy ő szeretne járni. Amikor férjemnek beszámoltam a kínos látogatásról, kissé szomorúan tette fel a kérdést: „—Hát, már nem túl későn próbálkozunk ezzel? Meg tudjuk őket még fogni?” Én azonban általában nem adom fel egykönnyen, és így határozottan kijelentettem, hogy én bizony tovább szeretnék próbálkozni.
Lányom tehát elkezdte a hittant, én pedig elkezdtem istentiszteletre járni. Persze, amíg nem jöttek a gyerekek, addig az egyik felnőttnek otthon kellett velük maradnia. Ha jól emlékszem, akkor a második vagy a harmadik alkalommal jött velem a lányom is. Az első ilyen alkalommal olyan boldog voltam, hogy amikor hazafele jövet egy igen drága és szép szélforgón akadt meg a szeme, rögtön megvettem neki. (Érdekes módon a Tiszteletes Úr kérésére egy évvel később ez a színes forgó szimbolizálta a szelet a templomban a teremtés ünnepén …) Majd amikor kb. harmadszorra mentem volna vele, megpróbálkoztam kisebbik fiammal is, aki nekem kapásból nemet mondott. Már majdnem indultunk volna, amikor lányom így szólt: „—Csongor, nem jössz velünk istentiszteletre? Olyan király!” Legnagyobb meglepetésemre Csongor válasza így hangzott: „—Rendben, jövök!” Ebben a pillanatban tudtam, hogy ez volt a döntő pillanat és hogy nyert ügyem van, hiszen átfordult a dolog: most már mi, az istentiszteletre járók voltunk a családban többségben, és már csak idő kérdése, hogy minden úgy legyen, ahogy elterveztem.
Az Úristen kegyelméből így is lett. Csongor következő kívánsága az volt, hogy ő is járhasson hittanra; majd nagyobbik fiam is hajlandó volt eljönni az istentiszteletre, és akkor így már az egész család tudott menni; végül pedig megkértem a Tiszteletes Urat, hogy nagyobbik fiamnak egyéni, testre szabott hittanfoglalkozást tartson, amibe ő nagyon segítőkészen és nagylelkűen beleegyezett, és amire Lehel azóta is jár. Mit mondjak? Isteni csoda, hogy mindössze hat hét leforgása alatt sikerült elérni azt, hogy mindegyik gyerek járjon hittanra és az egész család istentiszteletre.
Úgy gondolom, ebben nagy segítségemre volt az, hogy az újpesti gyülekezet viszonylag kicsi, és ezért mind a hitoktatói, mind pedig a lelkészi feladatokat egy személy látja el. Bár ez így soha nem lett kimondva, a gyerekeimen láttam, mennyire számít az, hogy Péter bácsi nem csak hittant tanít nekik, hanem Péter bácsi az is, aki vasárnaponként kiáll a gyülekezet elé, és gyakorlatilag „levezényli” az istentiszteletet. A gyerekek szemében Péter bácsi az autoritás, hiszen nagyon sok embert irányít, vezet, így könnyebben fogadják el őt ők is mint egy olyan személyt, akinek a szava számít. Tehát a gyülekezet kicsinysége egyelőre előnynek számít. Azt pedig rendkívül fontosnak tartom, hogy a gyerekek is járjanak az istentiszteletre: igenis, tanulják meg ezt a viselkedésmintát a szüleiktől, a felnőttektől; lássák, hogy a felnőttek is elfogadnak egy autoritást, egy vezetést; továbbá remélhetőleg a rendszeres temploma járás náluk is folyamatosan napirendben fogja tartani a hitben való személyiségfejlődésük kérdéseit.
Felvetődhet a kérdés, hogy az én életemet mennyiben változtatta meg a rendszeres vallásgyakorlás; hogyan segítette hitem fejlődését. Mivel én nem láttam ilyen mintát a családban, ezért nekem kellett rájönnöm arra, hogy miért fontos a templomba járás. Mint egy olyan embert, akit nagyon érdekelnek a tanulási, fejlődési folyamatok, nagyon megfogott a kereszténységnek az az aspektusa, amely folyamatos önvizsgálatra készteti az embert; folyamatosan szembesíti önmagával és viselkedésével, tetteivel; továbbá a korlátlan fejlődés lehetőségét ígéri és nyújtja neki spirituális szempontból. Amíg csak otthon imádkozgattam egymagamban, bizony nem voltam rákényszerítve arra, hogy egy csomó kérdéssel szembesítsem magam. Az aktív vallásgyakorlás nem hagyja elkényelmesedni az embert, és nem hagyja, hogy a szőnyeg alá söpörje a problémákat. A szeretetben és a hitben való fejlődés lehetősége és a megváltás ígérete kinyitja a végtelen távlatait az ember előtt.
Végezetül néhány szót szeretnék szólni az Új Találkozás istentiszteletekről, amelyekre a legnagyobbik gyermekemmel szoktam járni. Eleinte megdöbbenve tapasztaltam, hogy örökké izgő-mozgó gyermekem milyen nyugodtan végigüli a másfél órát úgy, hogy közben egy csomó mindent nem is ért …. Engem is nagyon megfognak ezek az úgynevezett ifjúsági istentiszteletek: mozgalmasak és izgalmasak, és tele vannak meglepetésekkel. Éppen ezért, amikor Karácsony előtt egy keresztelőre került sor az Új Találkozás istentisztelet alatt, számomra nem volt kérdés, hogy amennyiben lehetséges, akkor én is egy ilyen alkalom keretében szeretnék megkeresztelkedni a gyermekeimmel. Hála az Úristen kegyelmének, ez lehetséges lesz. És majd amikor május 16-án ott fogok állni gyermekeimmel az oltár előtt, és volt tanítványom—jelenlegi barátnőm, akinek két felnőtt gyermeke lesz gyermekeim keresztanyja és keresztapja, keresztelési tanúként rá fogja tenni kezét a vállamra, akkor tudni fogom, hogy az út nem hogy nem ért véget, hanem igazán csak most kezdődik.
Pődör Dóra
György Orsolya Dorisz 
Új az életemben Keresztelőm, Konfirámcióm
Már kiskorom óta tudom,hogy Valaki fentről irányít,segít.Néha imádkoztam,mert attól jobban éreztem magam. Mivel a családommal nem jártunk templomba,így a hittel sem foglalkoztunk,nem igen került szóba. Teltek az évek a dolgok hol jobbra,hol rosszabbra fordultak,úgy éreztem, az élet folyton kihívások,választások elé állít.Olyan döntéseket kell hoznom amik gyökeresen megváltoztatják az életemet,és ez csak velem van így.Csak én vagyok ebben a helyzetben,másnak zökkenőmentesen mennek a dolgok,nekem mindenért meg kell szenvednem. Miután leérettségiztem,és kitanultam két szakmát,nem kaptam állást.Ekkor 2009 nyarán megismertem egy igazán jó embert,és az Ő családját. Beszélgettünk a hitről,és rádöbbentem,hogy ez az ami eddig engem segített. Hittem ,de sajnos legfőképp csak magamban,de ha problémám volt,és imádkoztam valaki föntről meghallgatott és segített.Mindamellett ,hogy szüleimmel,testvéreimmel nagyon jó a kapcsolatom,és mindent meg tudok velük beszélni,szükségem volt még valami másra is. Először az fordult meg a fejemben,hogy egyszer ha eljön az idő,szeretnék templomban férjhez menni,és most van itt az alkalom ,hogy megkeresztelkedjek. Ekkor elkezdtem keresgélni az interneten és rögtön telefonáltam. Nagy boldogság töltött el,amikor megtudtam ,hogy mehetek az első megbeszélésre. A hittan órák és Istentiszteletek egy új látásmódot,adtak számomra,az egykori kis űrt úgy érzem valami betöltötte,boldogabbnak érzem magam és feltöltődök a beszélgetések,és a templomban eltöltött vasárnapok után.Hálás vagyok azért, hogy az életem így alakult .
Eljött a nap.....
A keresztelőmre izgatottan készülődtem.Nagyon jó érzés volt ,hogy a meghatottságtól könnyeikkel küzdő családtagjaim,a legjobb barátnőm ,a barátom és kedves szülei Tápiószentmártonból,mind ott voltak velem ezen a számomra fontos napon. Kicsit feloldódtam,amikor megtudtam hogy rajtam kívül még 2 felnőtt is keresztségbe lép ezen a napon. Szavakban sem tudom kifejezni,mennyire jó érzés árasztott el,amikor a lelkész kezét homlokomra téve áldást mondott.
Konfirmáció
A konfirmációmra Pünkösd vasárnapján került sor.Az Istentisztelet nagyon szép volt,igaz nem tudtam nagyon odafigyelni,mert kezemben szorongatva olvasgattam a konfirmációi bizonyságtételt,mert stressz helyzetben hajlamos vagyok még a nevemet is elfelejteni. Miután kissé remegő hangon bizonyságtételt tettem,rájöttem hogy egy helyen rossz kifejezést használtam,így rámtört a bűntudat. A papírom kissé nedvesen és összegyűrve tettem egyik kezemből a másikba,hogy a lelkésszel kezet foghassak,majd Úrvacsorában részesülhettem. Feledhetetlen érzés volt,ami egész életemben végig fog kísérni. Hálás vagyok ,hogy sok kedves embert ismerhettem meg. Köszönöm Istennek ,hogy megtartott,köszönöm a kitartást és az órákat Solymár Péternek,köszönöm mindenkinek a kedvességet,szeretetet,közvetlen beszélgetéseket.
György Orsolya Dorisz