KERESZTELÉSEM TÖRTÉNETE
Felnõtt fejjel szántam rá magam, hogy megkeresztelkedjek. Az, hogy rászántam magam, nem a legjobb szó, hiszen évek óta készülõdtem erre.
Miért az evangélikus hitet választottam? Nem is tudom igazán a választ, valahogy természetesnek éreztem, miután megismertem tanításait. A keresztény vallások közül kitûnt emberségével, közvetlenségével, nyitottságával és nem utolsósorban olyan fantasztikus lelkészek ismeretségére tettem szert, akikkel eddigi életem folyamán még nem találkoztam.
Keresztelési elõkészítõ alkalmak sora után érkezett el a NAGY NAP, amit a húsvéti virrasztásra idõzítettünk. Kora hajnalban (6 órakor) érkeztünk a templom elé, minden koromsötét volt. A teremben sem kapcsoltak villanyt. Együtt várakoztunk, hogy láthassuk az elsõ fénysugarak megjelenését, amely nem jelképezett mást, mint a mi megvilágosodásunkat. Elõször fiatalok olvastak fel részleteket a Bibliából, majd virrasztási énekeket énekeltünk, utána pedig egy közös gyertyáról gyújtottunk saját lángot mindannyian.
Világosodott, amikor elkezdõdött a felnõtt keresztelés. Rajtam kívül még 2 fiatal lány vehette fel ezt a szentséget. Az oltár elé sorakoztunk, amikor Solymár Péter lelkészünk egyesével a keresztelõkúthoz szólított minket. Megilletõdve álltam elõtte, amikor a keresztelési szöveget hallgatva magamon éreztem a szenteltvíz elsõ cseppjeit. Ez természetesen 3-szor ismétlõdött meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Ezután a konfirmációval folytatódott a szertartás. Együtt tettük le az esküt. Majd a lelkész kézfogással köszöntött minket az egyházközösség legújabb tagjai között, és áldással pecsételte meg azt.
De a gyónás és az elsõ áldozás még hátra volt. Ez volt számomra a legfontosabb pillanat. Meggyóntuk bûneinket Istennek, és életünkben elõször magunkhoz vehettük végre Krisztus szent testét és vérét az ostya és a bor formájában. Végtelen, talán soha nem érzett nyugalom töltött el, hiszen mostantól nem vagyok egyedül! Jézus megszabadított attól a tehertõl, hogy egyedül kelljen elviselnem a gondjaimat. Õ mindig mellettem lesz, hogy átsegítsen a nehéz pillanatokon. Az errõl készült képek mindig helyet kapnak majd az asztalomon.
Végül újra áldást kaptunk, és befejezõdött a ceremónia.
Mikor már kifelé ballagtunk a templomból, egy régi emlék jutott az eszembe. 2 évvel ezelõtt egy vadvízi túrán vettem részt. A végén a túravezetõk egy a folyó által gyönyörûre csiszolt kõvel ajándékoztak meg. Elmondták, hogy ezt bátorságom emlékéül kapom. Én persze nem értettem és tiltakoztam. „Nem érdemlem meg, hiszen mindentõl féltem, a veszélyesebb szakaszokon átkeléstõl, a szikláról ugrástól (tudvalevõ, hogy tériszonyom van), az erõs sodrású folyón való átkeléstõl (mert én voltam a legkönnyebb, és papírfecniként sodort el a víz minden alkalommal).” Ekkor azt válaszolták: ne hidd, hogy az a bátor, aki félelem nélkül él, hanem az, aki le tudja gyõzni saját félelmeit. Ehhez kell lelkierõ. Ez az igazi, nagybetûs BÁTORSÁG. Ezt a követ azóta a polcomon, a mondatokat pedig a szívemben õrzöm.
Hogy miért is meséltem el ezt most? Azért, mert búcsúzóul még néhány mondatot váltottam lelkészünkkel, akitõl kísértetiesen hasonló útravalót kaptam, mégpedig azt, hogy most már bátran álljak minden nehézség elé, amit az élet kiszab rám.
Megígértem, megpróbálom. Remélem, méltó leszek az ígéretemhez.
Keresztelési elõkészítõ alkalmak sora után érkezett el a NAGY NAP, amit a húsvéti virrasztásra idõzítettünk. Kora hajnalban (6 órakor) érkeztünk a templom elé, minden koromsötét volt. A teremben sem kapcsoltak villanyt. Együtt várakoztunk, hogy láthassuk az elsõ fénysugarak megjelenését, amely nem jelképezett mást, mint a mi megvilágosodásunkat. Elõször fiatalok olvastak fel részleteket a Bibliából, majd virrasztási énekeket énekeltünk, utána pedig egy közös gyertyáról gyújtottunk saját lángot mindannyian.
Világosodott, amikor elkezdõdött a felnõtt keresztelés. Rajtam kívül még 2 fiatal lány vehette fel ezt a szentséget. Az oltár elé sorakoztunk, amikor Solymár Péter lelkészünk egyesével a keresztelõkúthoz szólított minket. Megilletõdve álltam elõtte, amikor a keresztelési szöveget hallgatva magamon éreztem a szenteltvíz elsõ cseppjeit. Ez természetesen 3-szor ismétlõdött meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Ezután a konfirmációval folytatódott a szertartás. Együtt tettük le az esküt. Majd a lelkész kézfogással köszöntött minket az egyházközösség legújabb tagjai között, és áldással pecsételte meg azt.
De a gyónás és az elsõ áldozás még hátra volt. Ez volt számomra a legfontosabb pillanat. Meggyóntuk bûneinket Istennek, és életünkben elõször magunkhoz vehettük végre Krisztus szent testét és vérét az ostya és a bor formájában. Végtelen, talán soha nem érzett nyugalom töltött el, hiszen mostantól nem vagyok egyedül! Jézus megszabadított attól a tehertõl, hogy egyedül kelljen elviselnem a gondjaimat. Õ mindig mellettem lesz, hogy átsegítsen a nehéz pillanatokon. Az errõl készült képek mindig helyet kapnak majd az asztalomon.
Végül újra áldást kaptunk, és befejezõdött a ceremónia.
Mikor már kifelé ballagtunk a templomból, egy régi emlék jutott az eszembe. 2 évvel ezelõtt egy vadvízi túrán vettem részt. A végén a túravezetõk egy a folyó által gyönyörûre csiszolt kõvel ajándékoztak meg. Elmondták, hogy ezt bátorságom emlékéül kapom. Én persze nem értettem és tiltakoztam. „Nem érdemlem meg, hiszen mindentõl féltem, a veszélyesebb szakaszokon átkeléstõl, a szikláról ugrástól (tudvalevõ, hogy tériszonyom van), az erõs sodrású folyón való átkeléstõl (mert én voltam a legkönnyebb, és papírfecniként sodort el a víz minden alkalommal).” Ekkor azt válaszolták: ne hidd, hogy az a bátor, aki félelem nélkül él, hanem az, aki le tudja gyõzni saját félelmeit. Ehhez kell lelkierõ. Ez az igazi, nagybetûs BÁTORSÁG. Ezt a követ azóta a polcomon, a mondatokat pedig a szívemben õrzöm.
Hogy miért is meséltem el ezt most? Azért, mert búcsúzóul még néhány mondatot váltottam lelkészünkkel, akitõl kísértetiesen hasonló útravalót kaptam, mégpedig azt, hogy most már bátran álljak minden nehézség elé, amit az élet kiszab rám.
Megígértem, megpróbálom. Remélem, méltó leszek az ígéretemhez.