A keresztség felvétele már régen megfogalmazódott bennem, mert hiányzott az életembõl az Isteni szeretet, a maga egyszerûségével, mindenhatóságával, sokszínûségével és megbocsátani tudásával. Éreztem és tudtam, hogy Istenben való deklarált hit nélkül nem élhetek teljes és méltó életet.

A keresztelkedés felé egy szomorú esemény, nagymamám halála adtam meg az utolsó lépést. Haláltusája 3 hónapja alatt nagyon sokat imádkoztam érte. Eleinte az életben maradásáért, késõbb a lelki békéjéért és Isten kegyelméért.Megígértem neki, hogy keresztény érzékenységemet hivatalossá teszem.

A temetést Újpesten intéztük Solymár Péter Tamás evangélikus lelkésszel. A felekezetek közül az evangélikus egyház hitvallásai és alapelvei álltak hozzám a legközelebb, többek között a szabadabb és kötetlenebb felfogása miatt, ezért egyenes út vezetett Péterhez a keresztelkedés kapcsán is. Így kerültem nõvéremmel együtt, aki szintén szomjazott a hitre, az Újpesti Evangélikus Gyülekezethez.

Közel fél évig jártunk hittanórára Péterhez, aki sokat segített a bibliai alapismeretek megértésében, elfogadásában és elmélyítésében. Köszönettel tartozunk neki, mondom ezt nõvérem nevében is, mert egy ilyen intim kérdéshez, mint a hit, való kötõdés minõségét nagyban meghatározza annak kezdeti interpretálása. Ma már az életem egyik központi része.

A keresztelkedésre 2005. Húsvétján került sor egy érdekes és gyönyörû hajnali szertartáson. A keresztény világban pont a húsvét az az ünnep, ami a hit tanítómestere. Megadatott nekünk (nõvéremnek, egy 3. lánynak és nekem), hogy pont Jézus feltámadásának ünnepén tegyünk tanúbizonyságot a hitünkrõl és rendezzük kapcsolatunkat Istennel.

A hajnali istentisztelet kezdetén korom sötét volt a templomban, csak a gyertyák fénye világított a pirkadat, a világosság eljöveteléig. Szimbolikus jelentése abban rejlett, hogy a fény, a lelki ébredés, a tisztán látás fokozatosan jelent meg az életünkben és járta át azt. A napfény beszûrõdésével a terembe a megvilágosodás is megérkezett, mely nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is éreztette hatását. Nagyszerû, szavakkal ki nem fejezhetõ emóciók szabadultak fel bennem. Teljes szívemmel készen álltam az újjászületésmre.

A szentelt vízben való háromszori (Atya, Fiú, Szentlélek) „alámerítkezés” elõtt megbántuk bûneinket, így megtisztulva érkezhettünk Isten színe elé, az újjászületésünk pillanatához. Kicsit féltem az újtól, ugyanakkor vágytam is rá. Majd Péter szavai által megnyugvásra leletem. „Ne féljetek, mert én veletek vagyok”! Attól a perctõl fogva már többé nem voltam egyedül, hisz maga az Isten vállalt velem közösséget. Bízott bennem, elhívott és azóta védelmez, oltalmaz.

Zárszóként álljon itt egy idézet, melyet én kaptam útravalóul. „Örüljetek az Úrban mindenkor, mondom örüljetek!”