2012-ben a Déli Evangélikus Egyházkerület igehirdetési díját Németh Zoltán pécsi lelkész kapta!

Igehirdetés                                                    

Vízkereszt ünnepe utáni 3. vasárnap – Isten szeretete

Textus: Ézsaiás 61, 1-2.

Már önmagában evangélium, hogy a Biblia Istene a megalázottak, a szegények, a kiszolgáltatottak Istene. Kik ők? A politikai üldözöttek, a törlesztő részletüket fizetni képtelenek, a munka és otthon nélküli reményvesztettek?                     Igen, ők különösen, de nem csak ők. Az ember maga. Mindannyian.  Emberlétünk alapállapotában vagyunk leginkább Isten kegyelmének közelségében, hiszen a szegénység, a kiszolgáltatottság a mi alapállapotunk – „koldusok vagyunk” -, és minden, amit elérünk, megvalósítunk, megszerzünk, ennek a mezítelenségünknek, a bennünk síró gyermeknek a felöltöztetésére tett kísérletünk. Ahogy Hankiss Elemér írja az Emberi kaland előszavában: állandó védekezésre vagyunk berendezkedve, mint akik szüntelen veszélyben élnek egy idegen világban.¹

Minden bizonnyal nem véletlenül értelmezi a Názáreti Jézus első, mondhatni székfoglaló prédikációjának alapigéjeként ezt az idézetet.² Éppen ebből adódóan van módunk rácsodálkozni arra, hogy Jézus félbe hagyja az utolsó mondatot, és „csak” a kegyelem esztendejét hirdeti meg, de a bosszúállás „lemarad.” Ahhoz hasonló helyzet ez, mint amikor egy lelkész az iktatása alkalmával az általa választott ige alapján megfogalmazza hitvallásának, gyülekezetépítő törekvésének fő tartamait. Ars poetica. Ars theologica.

Mi az, amit vállalok, amivel azonosulok, mi az, amit nem, amit másképp gondolok. Fontos, ami elhangzik, de legalább ennyire üzenet értéke van annak, ami nem hangzik el. Amit már nem olvas fel Jézus a szövegből, ami egy félbehagyott mondat fel nem vállalt üzeneteként elmarad.

Az eredeti ézsaiási szöveg az emberi igazságérzettel szinkronban tartalmazza az igazságszolgáltatás mindkét oldalát: a kegyelmet és a bosszút. Már Ézsaiásnál messze felülmúlja a kegyelem meghirdetése a bosszúállás kilátásba helyezett fenyegetését. Jézusnál még ez a kevés is eltűnik, csak a kegyelem marad. Jézusnak emiatt, a felemásnak látszó igazság miatt mindig is magyarázkodnia

kellett. Már keresztelő János – aki fejszével és szórólapáttal, vagyis az isteni

bosszúállás eszközeivel szerelte fel – a rá jellemző nyíltsággal kérdőre vonja, mikor kérdezteti tanítványai által: akkor most te vagy az eljövendő, vagy valaki mást várjunk? ³

Amikor Samárián keresztülvonulva nem fogadják be őket egy faluba, a tanítványok reakciójában nem pusztán az emberi indulat gátlástalan kiélése figyelhető meg. („Akarod-e, hogy tüzet kérjünk az égből, hogy megeméssze őket?”) Megvan ennek a nagyon is igazolható vallási alapja, éppen akár alapigénk utolsó mondatában: eljött végre a bosszúállás napja.

Jézus tömör válasza egyszerre mutat rá az Isten nevében, nevével való visszaélésre és saját, kegyelemmel mentő küldetésére, ami a bosszúállással ellentétben Isten nevében történik és azzal Jézus meggyőződése szerint egyedül összeegyeztethető.⁴

Jézus sokak szemében felemás igazsága – a kegyelem felvállalása és a bosszúról való lemondás – vélhetően nem csak ellenfeleit hergelte – hiányérzetüket a végletekig fokozva – hanem tanítványai és szimpatizánsai kiábrándulásához, csalódásához is vezethetett, és komoly szerepe lehetett Júdás árulásában, Péter tagadásában és mindegyikük tehetetlenségében, hiszen a kard hüvelyébe történő visszaparancsolása után nem maradt használható eszközük. Már itt látszik, miért is ragaszkodott Jézus a felemásnak látszó igazsághoz mindvégig. Ha a kegyelem mellett a bosszú is része a megoldásnak, akkor a kegyelem előbb utóbb elvész, és végül csak a bosszúállás marad. Jézus a végsőkig ellenállt a bosszú kísértésének és így a végére is csak a kegyelem maradt. (A sátánnak való hódolás elutasításában⁵ az erőszak, a bosszú elutasítása, az egyedül Istennek járó imádatban és szolgálatban pedig az irgalmasság felvállalása is benne van. ) Döbbenetes, ahogy a keresztre feszített Isten Fiának egyetlen fenyegető, bosszúálló szó sem hagyja el az ajkát, de minden egyes szava a kereszten is minden irányba kegyelem és kegyelem. Minden bizonnyal sebezhetetlen istengyermekségének tudatából származott bosszúnak és a bosszúállásnak ez a totális hiánya. Egészen egyszerűen nem volt szüksége rá. Weöres Sándorral

szólva: „élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.”⁶ De evangélikus himnuszunk zavarba ejtő versszaka is idézhető József Attila fordításában:” Jó hír, nő, család,/ Jószág, test, világ,/Veszhet, vihetik/ Veszendő kincseik-/ Miénk marad az ország.” ⁷(Ezt csak az értheti meg, aki nem a legfontosabbak leértékelését, hanem az Istenben bízó szív „sebezhetetlenségét” hallja ki belőle.

Különös, hogy éppen a Názáreti tanításán tájékozódó keresztyénségben a mai napig erősen él a meggyőződés, hogy Isten azért egykor majd mégiscsak bosszút áll. Az ítélet és kárhozat félelemkeltő víziója gyakori tartalma ma is a felismerést elősegíteni igyekvő prédikációknak. Pedig Jézus szerint sokkal inkább láthatjuk az emberi harag, gyűlölet, keményszívűség beteljesedését a kívül maradók siránkozó, fogcsikorgató dühében, mintsem Isten rájuk lesújtó haragját. ( Ahogy Luther számára is a pokol elsősorban nem az a hely, ahová Isten kipenderít egyeseket, hanem azok gyülekezőhelye, akiknek saját önhittsége nem engedte Istent szeretni, és megbotránkoztak kegyelmén.) Nem Isten taszít el minket magától, hanem mi nem leszünk képesek asztalához ülni, a többi kegyelemre szorulóval együtt feléje futni, mert látva a feltétel nélküli kegyelem diadalát, látva, hogy ki mindenki szalad oda megelőzve minket, megtorpanunk, mert utunkat állja a szívünkbe fel nem oldott harag, gyűlölet, bosszúvágy.

Jézus a harag napja helyett az úr kegyelmének kedves esztendejét vállalta fel, hozta el, nyitotta meg. Egy minden probléma végére végső megoldásként pontot tevő radikális megoldás helyett távlatot nyitott. Ebben élünk ma is. Arra kaptunk időt, hogy mi mezítelen gyermekek Isten szeretetében felismerhessük, hogy csak létünk felületén vagyunk sebezhetők, de lényegünk – istengyermekségünk – sebezhetetlen. Isten szeretetölelésében élünk és halunk. Feloldódhat bennünk minden félelem, ennek nyomán minden harag, gyűlölet, bosszúvágy.

Akkor szabad lesz az út Isten felé, és asztalhoz tudunk ülni, mint a bűnösök, nem úgy, mint az írástudók. ⁸  Örülni tudunk annak, amit kapunk a „nap végén”, nem úgy, mint akik azt gondolják, nekik több jár.⁹  Csak – Radnóti gyönyörű megfogalmazásával élve - „kevésszavú alázattal”¹⁰ irgalmat kérünk és kapunk, mint a vámszedő, nem úgy, mint az önigazoló bőbeszédű farizeus. ¹¹

^{10.,  Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat (Radnóti Miklós összes versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1994)}

Csak engedjük térdre rogyva, hogy elénk szaladó apánk könnye a hátunkon csorogjon, - ahogy Pilinszky írja: „Sírtam. Utána nedves volt a hátam” ¹² - nem úgy, mint a hazatérőt duzzogva néző otthonmaradott¹³, akinek szeme is, háta is, de szíve is száraz marad.

Erre adott nekünk a kegyelem esztendeje. Hogy Isten szeretete lebontsa önigazságunkat, és feloldja mögötte rejtőző félelmünket, haragunkat, bosszúvágyunkat.

„Ha fellobban benned a gyűlölet lángja, vagy irigység fog el, vagy ha bosszúért lihegsz, gondold meg, hogy Krisztus mennyi könnyel és kiáltással imádkozott érted és minden ellenségéért, noha igen könnyen bosszút állhatott volna rajtuk.” – írja Luther. ¹⁴

Hogy ha majd egykor a célig eljutunk, éppen ott meg ne torpanjunk, hanem mint gyermekei mennyei atyánk karjai közé tudjuk vetni magunkat, és sírjunk és nevessünk, és nedves legyen az arcunk és a hátunk. És örvendezhessünk együtt a többivel. Ámen

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, kérünk Jézus Krisztus szavaival és szenvedésével, halálával és feltámadásával bontsd le önhittségünk falait és oszlasd el félelmeinket, hogy a bennünk lévő harag, bosszúvágy akadállyá ne váljon a feléd vezető úton. Ámen