Budapest – 2012. november 11-én a káposztásmegyeri közösségi ház adott otthont a területen élő evangélikusok számára egy közös istentisztelethez. A környéken élő katolikus, és református testvérek már templomot építettek, az evangélikusoknak egyelőre még nincsen ilyen lehetőségük, de bizakodóan tekintenek a jövőbe. Az alábbiakban személyes beszámoló következik. Szöveg: Óvári Zoltán, fotó: Ambrus
Megjöttünk, nem vagyunk sokan 14-en a gyerekeket is beleértve. Arra gondolok, hogy néha az a közösség ahová gyakrabban eljárok, az egyes alkalmakkor 2 vagyunk vagy hárman mégis rendszeresen találkozunk, már több éve. Ez egy 12 lépéses csoport, felénk azt mondják öt év az egy jó kezdet, ha az ember dolgozik a felépülésén. Talán igaz lesz ennek a közösségnek az életében is, igaz lehet ennek az országnak az életében, ha kéri a kegyelmet. Hallgatom a bevezetőt, a hozzászólásokat az eddigi kezdeményezésekről a más felekezetek munkájáról. Próbálok tanulni, ők hogyan csinálják. Kivenni a jót az építőt és használni a mi életünkben. Számomra példaértékűen hat a katolikus testvérek egymás között végzett missziója, ebből kitűnik számomra, hogy az egyház nem a papok vagy vezetők egyháza, hanem a tagoké. Valami megfordult itt. Lelkészünk szavai is arról tesznek tanulságot, hogy az igazi fejlődés, az igazi változás alulról indul. Mindenképpen Isten kegyelmére szorulunk. Hittel kell megkezdenünk a munkát és sok imádsággal, hiszen rajtunk is múlik és a mi felelősségünk is mivé válik ez a közösség. Most mi vagyunk itt és nem támaszkodhatunk másra, csak Istenre és nem háríthatjuk el a felelősséget.
A szó körbejár és rám kerül a sor. A félig ismeretlen közeg miatt kissé feszengek az elején, de amint beszélni kezdek önmagamról őszintén, a feszültség elmúlik, és érzem itthon vagyok. Amikor a gyűlésen megosztom az érzéseimet nincsenek határok, bármit mondhatok magamról, itt még tekintettel vagyok a jelenlévőkre, de érzem, hogy le kell törni a köztünk lévő falakat, hogy rádöbbenjünk; Isten gyermekei vagyunk és egymás testvérei. Körbejár egy könyv és rajta az ige; „Írd meg, amiket láttál” Jelenések 1,19, nagyon szíven üt. Egy-két hónapja olvastam ugyanezt az igét, és akkor engem is nagyon inspirált, és itt van megint, mint egy figyelmeztetés, hogy ne lankadjak, és ne halogassam a lélek indíttatását. Belelapozok, de nincs idő az elmélyülésre, a lelkészünk veszi át ismét a szót. A közösség szervezését 2003-ban tervezték először, azóta eltelt 9 év mi ez, ha nem halogatás vallja ő is őszintén. Eszembe jut, hogy én abban az időben mivel foglalkoztam - te jó ég -, és milyen messze voltam Istentől. Hálás vagyok, hogy most itt lehetek. Mivel láttam már jó néhány közösséget elindulni, lábra állni, nem nagyon félek, mert tudom, hogy nekünk elég a tőlünk telhetőt beletenni, és a többi Isten áldása lesz. Felhangzik az ének „Teremts bennem tiszta szívet…”, erről az jut most eszembe, akkor nem lesz baj, ha őszinte maradok önmagamhoz és a társaimhoz, mert akkor jó úton járok. Ha merek tükörbe nézni, és megvizsgálni a saját szívemet és hagyom dolgozni rajta a „sebészt”. „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az, kicsoda ismerhetné azt?!” Az egyik kedvencem és igaz barátom, Jeremiás tollából.
Mi mindannyian keressük a szabadulást és nem csupán megfelelési kényszerből akarunk közösséget építeni, hanem valódi belső igényünk alapján, hogy végre legyen valami enyhülés, legyen menekülés.
Miután vége az alkalomnak, személyes beszélgetések kezdődnek, mindenki megkeresi a korosztályához tartozókat, és közeledni próbál. Van, akinél konkrét téma merül fel és az első magokat kezdjük elvetni. Magam részéről mindig figyelmeztetnem kell önmagam az alázatra, de úgy gondolom, mindannyiunknak szól az ige, akik itt vagyunk és letesszük az alapjait ennek az új közösségnek; „Én plántáltam Apollós öntözött, de Isten adja a növekedést!”
Isten Áldása legyen a munkánkon!
Zoltán
s.d.g.