„Mint fáradt vándor állok meg szivárványodnál… Fényed betölti szívemet, szövetséged újra szövöd velem.”

Az újpesti gyülekezet hívogató templomába hoztál el, Uram, amikor Budapestre költöztem. Nehéz volt akkor távolodni az otthoni gyülekezettõl. Bár csak néhány hónappal elõtte történt, hogy keresztséged szentségében részesültem, megszoktam, és nagyon megszerettem a vásárhelyi testvéreket. Ugyanakkor azzal a bizonysággal indultam, hogy tudtam, utamat már mindig övezni fogja jelenléted.

Így hoztál el elõször egy téli vasárnap reggel Újpestre, ahol már az Istentisztelet elõtt kedves tekintetû asszonyok fogadtak néhány barátságos szóval. Lassan leültünk a templomban, elkezdõdött. Megnyugtató volt a megszokott liturgiát követni, ismeretlen evangélikusokon is ugyanazt a hitet, ugyanazt a kötõdést látni. Jó volt érezni, hogy változhatnak a mindennapok bárhogyan, adatott egy olyan gyülekezet, ahol az otthontól távollétemben is otthonosan érezhetem magam. Te nem változol. Minden nap egy kicsit másként, néha más munkatársakon keresztül mutatod magad, de állandó vagy.

Még aznap este részese lehettem az Új Találkozás lelkesítõ alkalmának, ahol újabb barátságos arcokkal, és újszerû, interaktív istenélményekkel gazdagodtam. Ez az áldott elsõ látogatás hív vissza azóta is újpesti házadba, Uram.