„Felemelte arcomat az Úr!”

Örömmel és büszkeséggel készültem a Művészetek Palotájába, ahol egy nagyszabású kulturális műsor keretében megnyitották a Reformáció 500. évfordulójának emlékesztendejét. Az impozáns helyszín, az érkezők ünnepi öltözete erősítette a jubiláló hangulatot. A színpadon megjelenő asztal egyszerre utalt Luther asztali

beszélgetéseinek társasági formájára és a református Úr Asztala szakralitásra. Az asztal tematika otthonossá tette a közönség és a szereplők közötti nonverbális kommunikációt, így csak akkor érezhettük feszélyezve magunkat, amikor az egyes műsorszámokat némán, taps nélkül kellett „jutalmazni”. A köszöntő gondolatok között jó volt hallani a hálaadás fogalmát, amely segít az ünneplő protestánsok és intő katolikusok közötti közös nevező megtalálásában. Elgondolkodtató volt meghallani a kritikus szembenézés felelősségét, mert így hirtelen eltűnt a történelmi távlat, és a jelen és jövő kihívásai között érezhettük magunkat. Van miért kritikusnak lennünk, van mit szétválasztani ebben a zűrzavaros világban. Jó lenne megtalálni az önkritika motiváló áldását, amelyben nem önmagunkat kárhoztatjuk, de rátalálunk arra, ami életünket, hitünket olyan közönyössé teszi.

A kulturális előadások között jó volt megélni a sokszínűséget, hogy zene és animáció, tánc és dráma, ének és szavalat egyaránt jelen van és jelen lesz az emlékév programjai között. A sok felemelő pillanat jól erősítette az ünnep méltóságát, ahol a szív és a lélek rezonál a megszólító inspirációra. A sokszínűség nem tükröződött a művészek által felolvasott reformátori gondolatok között, hiszen csak Luther és Kálvin gondolatai jelentek meg. Hiányoltam Melanchton vagy éppen Dévai Bíró Mátyás gondolatainak felidézését ebből a körből. Áldás volt megélni a közös éneklés reformátori lendületét, de nem csak nekem hiányzott evangélikus himnuszunk közös éneklésének öröme. Jó volt hallani az Országgyűlés Elnökétől a hivatalos megnyitó üzenetét, ahol összegződött a reformáció teológiai és kultúrtörténeti üzenete, de nem csak nekem hiányzott egy-egy püspök által megszólaltatott bibliai igemagyarázat vagy áldás, ahol Igehirdetéssé válhatott volna az ünnep. Jó volt látni az ország és nemzet távoli területeiről egybegyűlt ismerős és ismeretlen testvérek gyülekezetét, ahol egyetlen közösséggé vált nyírségi és kemenesaljai hittestvérek sokasága, de nem csak nekem hiányzott ennek a gyülekezetnek megerősítése. A szünet alatti percekben csak szembiccentéssel és kézfogással tudtuk egymást köszönteni, így kimaradt egy óra testvéri beszélgetés a protestánsok ünneplő családjának együttlétéből. Nem nagy fogadás, de egy kis pogácsa és üdítő mellett még folytatásra várt sokak zarándoklata. Mindezeket megélve Isten áldása legyen a reformáció 500 éves jubileumán, hogy mindannyian érezzük és lássuk meg: „Örömöt szerzett szívemnek az Úr, felemelte arcomat az Úr „ 1. Sám.2.1

Köszönet a szervezők és résztvevők áldozatos munkájának, Isten áldása legyen további hivatásukon!

Solymár Péter